Először felkerestem egy proktológust.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkahelyem fizet külön egészségbiztosítást
ezért három nappal később már időpontra érkeztem a vizsgálatra.
A proktológus megállapította, hogy valóban lát az aranyér körül vérzékeny területet
ezért felírt egy kenőcsöt, ami segít megoldani a problémát.
Kiváltottam és megnyugodva zártam le a történetet magamban.
Azon a hétvégén több programom is volt és mi tagadás, rengeteg alkoholt fogyasztottunk.
Ahogy az várható volt, vasárnap hasmenéssel ébredtem és úgy is maradtam egész napra.
Nem ez lenne az első eset, általában egy-két nap után rendeződnek a dolgok.
Jártam dolgozni, futni, találkoztam a barátaimmal ügyet sem vetve a problémákra.
Talán két hét telt el így, mire feleszméltem, hogy a vérzés nem múlik, sőt a hasmenés sem.
Ráadásul egyre gyakrabban járok mosdóba, naponta négy-öt alkalommal is futnom kellett, hogy időben odaérjek. Ezért a következő napokban felkerestem egy belgyógyászt, aki beutalt vérvételre és hasi ultrahangra.
Na!
Itt muszáj megállnunk egy pillanatra és elmesélnem, hogy a vérvételt mindig ügyesen kikerültem.
Bármikor utaltak is be, a legnagyobb nyugodtsággal téptem szét a beutalót a rendelő előtt
és feledkeztem meg róla örökre. Most még könnyebb dolgom volt mert elektronikus beutalót kaptam,
így csak simán nem kellett vele foglalkoznom.
Sima ügy.
A hasi ultrahangról meg csak terhes nők vonatkozásában hallottam eddig
és rám nem igaz sem a terhesség, sem, hogy nő lennék.
Ez is pipa.
Második tanulságom tehát:
egy konzultáció nem oldja meg problémát.
Ha az orvos vizsgálatra küld, annak oka van és el kell rá menni.
Tudom, hogy ez elég dedósan hangzik, de ha elmentem volna ezekre a vizsgálatokra,
nagy valószínűséggel már az elején kiderült volna, hogy mi okozza a panaszokat
és egyszerű gyógyszeres kezeléssel megállítható lett volna a gyulladás terjedése.
Ugyanis itt már biztosan beszélhetünk fekélyről, ami a vérzést okozta
és gyulladásról, ami pedig a hasmenést és pár nappal később a folyamatos székelési ingert is.
Már naponta nyolc-tíz alkalommal jártam nagy dolgomat végezni
és a felében nem jött ki semmi csak az inger dolgozott bennem.
Egyre kevesebbet ettem, már csak otthonról tudtam dolgozni, de a munkaidő felében a wc-n ültem.
Az egyik ilyen nap után, egy szerdán, kiültem a közeli parkba egy barátommal sörözni.
(Shh! Tudom, de nem itt kezdődött a felelőtlenségem, erre már biztosan rájöttél)
Ülni már nem tudtam, csak félig guggolva,
egyik- aztán másik sarkamra szorítottam a fenekem gondosan ügyelve,
hogy a nyilvános mosdó csak pár lépésre legyen.
Aznap este már alig aludtam.
Másfél-két óránként jártam ki a hálóból.
Akkor határoztam el, hogy reggel, ahogy tudok, bemegyek a sürgősségire.
Majd’ tizenegy órát töltöttem bent.
- Várakozással,
- kikérdezéssel,
- várakozással,
- vérvétellel (itt nem sikerült már többet kicseleznem őket)
- és fenékben turkálással,
- várakozással,
- mellkasröntgennel,
- várakozással,
- hasi ultrahanggal,
- várakozással
- és még egy hasi ultrahanggal együtt.
Igen, kétszer is megvizsgáltak ultrahanggal és mind a kétszer csodálkozva nézték a monitort,
el nem tudták dönteni, hogy mi lehet a gond.
Vakbélgyulladásra gondoltak, ezért (miután végre kiszedték belőlem a kanült, ami egy újabb sokk volt számomra, hogy egy műanyag darab van a bőröm alatt egész nap) még behívatott egy sebész is vizsgálatra.
Nem tudom, hogy az ijedségtől, vagy magától de kezdtek-e múlni a tüneteim,
igyekeztem minél jobb kedvűen társalogni és bizonygatni, hogy műtétre itt semmi szükség nincsen.
Bevált.
A vérképem alapján nem voltam súlyos helyzetben.
Húslevessel és diétával rendbehozható, hazamehetek.
Tényleg ezt mondták
Aznap este végül aludni is tudtam.
A háziorvosom három nappal később rendelt csak,
így megfogadva a tanácsot diétát és pihenést terveztem a hétvégére.
Másnap kezdődött csak el igazán a baj.
Miután úgy-ahogy kialudtam magam, első utam a már jól ismert mellékhelyiségbe vezetett.
Aztán a második is.
A harmadik is.
És így tovább.
Mire hétfő lett már alig mertem útnak indulni a rendelésre.
Közben pedig teljesen kiszámíthatatlanul hullámzó volt az állapotom.
Voltak jobb periódusok, amikor pár órát tudtam ülve pihenni,
máskor pedig tíz perc szünetnek is örültem két ücsörgés között.
Az éjszakák voltak a legrosszabbak, reggelente pedig egy-két órára megnyugodott a szervezetem.
Pár nap alatt annyit romlott az állapotom, hogy már egyáltalán nem tudtam aludni.
A mosdótól pár lépésre egy kanapén rendezkedtem be és számoltam vissza az órákat,
hogy mikor lesz újra reggel, hogy Anna mikor kel fel, hogy újra gyógyszertárba küldjem valami kenőcsért,
vagy keserűsós vízért. (Továbbra is aranyér gyulladásra gyanakodtam,
ill. azt hittem szorulásom van mert már nem jött ki belőlem semmi, de folyamatosan gyötört az inger)
Vizeletem magamtól már nem volt.
Bár éreztem, hogy feszül a hólyagom, csak úgy sikerült pisilnem,
ha beálltam a fürdőkádba és meleg vizet engedtem a hasamra.
Nem álltam mérlegre, de már látszott rajtam, hogy kezdek elfogyni
és egyre többször hangzott el az a mondat, hogy hívjunk egy mentőt.
Természetesen ellenkeztem.
Voltam már beteg és eddig mindig meggyógyultam.
Bíztam a testemben, noha körülöttem már mindenki látta rajtam kívül,
hogy segítség nélkül nincs esélyem a gyógyulásra.
Egy újabb este jött alvás nélkül.